KERESS
+36 30 945 8081

Brigi

2010-03-25 08:29:25

Forró júliusi vasárnap délelőtt. A pici Somogy megyei falu reptere úgy fest, mint egy vidám piknik. Fűben heverő bámészkodók, a zsebkendőnyi leszállópályán néhány repülőgép, a levegőből pedig színes ernyők ereszkednek le boldog arcú utasaikkal. Hamarosan mi is közéjük tartozunk, ugyanis Mike, a Donna legizgalmasabb pasija, és társa Gábor, felajánlották szerkesztőségünknek, hogy kipróbáljuk a tandemugrást. Tarts velünk, hogy te is átéld a zuhanás mámorát!


Lillával, a kolléganőmmel egyszerre érkezünk. Nem beszéltünk össze, de mindkettőnkön fehér nadrág és egy leheletnyi smink van. (A nagy kalandban a legjobb formánkat kell hoznunk.) Markó Miki, vagyis Mike, fogad minket, hogy velünk legyen életünk egyik legnagyobb kalandján. Társával, Verebes Gabival ők lesznek a tandempilótáink, vagyis hevederekkel összekötve kiugrunk velük egy repülőből, 4000 méter magasságból.


A kis fehér gépmadár folyamatosan hordja a magasba a hozzánk hasonló bátor vendégeket, és persze azokat is, akik számára az ejtőernyőzés jelenti a hétköznapok taposómalmából való kizökkenést, a hobbit, esetleg azt, amiért szerintük érdemes élni. Lilla és én a negyedik körben szerepelünk az „utaslistán”, így van egy-két óránk erőt gyűjteni – vagy éppen elbizonytalanodni...? A földre érkező tandemutasok mosolygó arca – bevallom –, megnyugtató. Repülő fel, repülő le – és a harmadik felszállás után valahogy rettentően felgyorsul az idő, de ekkor még mindig izgalommal teli kíváncsisággal várjuk a sorsunkat. Mike és Gabi megmutatják, hogyan hajtogatják össze minden egyes ugrás után az ejtőernyőt.


Aztán kibújunk fehér nacinkból, felvesszük a „szexis” cippzáras elejű overallt, a papucsot tornacipőre cseréljük, és a fiúk ránk adják az életünkre vigyázó hevedereket. Mike megmutatja, hogyan tartsam a testem a zuhanás alatt, elmondja, mi fog történni velünk, mit fogunk érezni, ám ez csak töredéke az igazi átélt zuhanásnak. A szigorú szabályokat mindenkinek be kell tartani ahhoz, hogy majd biztonságosan földet érjünk.


Az üres gép végre landol a harmadik kör után. Amikor kinyílik az ajtaja, az „utasok” egyszerre indulnak felé. Megölelem a fiaimat és futok a többiek után. Különös ismeretlen érzés kerít a hatalmába: ilyesmit érezhetett a Hair című film Berger-je a repülőgép gyomra felé menetelve, amikor elhagyta Amerikát. Izgalommal vegyes kíváncsiság, enyhe remegés, módosult tudatállapot…


A repülő belseje teljesen más, mint egy utasszállító gépé. Persze, hiszen cél érdekében sokkal egyszerűbb az egymással szemben elhelyezett ülésekről felállva, a másodperc töredéke alatt elhagyni a fedélzetet. 


Húszan ülünk szorosan a gépben, egymással szemben. Közöttünk a „nagyok” nyugalmával és az „újoncok” izgatottságával vegyes tekintetek járnak ide-oda. A motor felzúg, a repülőtér zöldje pillanatok múlva már alattunk látszik. Mike csuklóján a magasságmérő mutatója kíméletlenül halad előre. A tizenkettes állás a 4000-ik métert jelenti, ahonnan ki kell majd ugranunk. Mike az ölébe ültet, hogy összekösse a hátamon lévő hevedereket az ő mellkasán lévő acél csatokkal.


Lillával minduntalan összeakad a tekintetünk. Az adrenalin-szintünk – velünk együtt – az egekben jár, de tudjuk, hogy nincs visszaút, nem a géppel fogunk földet érni. Furcsa érzés fog el – talán aki átélte, tudja miről beszélek –, ülök egy nagyon helyes fiú ölében, a hátamon lévő hevederek az ő mellkasához kötnek, kedves, megnyugtató szavait hallgatom, az életem függ tőle, és vele élem át  a kisgyerekkorom óta vágyott, hihetetlen élményt –, miközben alig néhány órája ismerem őt.


Végre elérjük az ugró magasságot. Mindenki készülődni kezd. A sisakok, a kesztyűk és a szemüvegek a helyükre kerülnek. Az ajtó kinyílik, és alig fél perc alatt kiürül a repülő. Utoljára maradunk, így láthatom, ahogy a mélybe zuhannak a kezekkel lábakkal „körülvett” bátor hátizsákok. Fogalmam sincs, mi fog történni, azt hiszem nem félek már, hiszen nincs is rá idő. Mike-val egymáshoz csatolva az ajtóhoz lépünk, belekapaszkodom a vállamon lévő hevederbe, fejemet hátrahajtom, lábaimat behajlítom, a testem megfeszül, és elhagyjuk a gépet.


A zuhanás őrületes, a szél hangosan süvölt, (mit süvölt, ordít), elengedem a hevedereket, karjaimat széttárom. Felsejlik az összes zuhanós álmom, kiáltani szeretnék, de nem megy, csak mosolygok és nem akarom, hogy vége legyen! A kamera Mike kezében rögzíti ahogy zuhanunk, a gravitáció erejével, egyre gyorsabban és gyorsabban. Néhány másodpercnek tűnik mindössze, pedig majd' egy percig tart a felejthetetlen száguldás...


Aztán életem őrzője meghúzza a kioldózsinórt. A testünk függőleges helyzetbe kerül, hirtelen csend lesz, a sebesség alábbhagy. A zuhanás hideg, kék, és erős, aztán ahogy kinyílik felettem az ernyő, minden langyos, lágy és sárga lesz. Még mindig hihetetlen magasságban vagyunk. Alattunk vékony áttetsző bárányfelhők, kockás szántóföldek. Mike a kezembe adja az ernyő jobboldali zsinórját. Ahogy behúzom, ismét őrült zuhanásba kezdünk. Titokban azt kívánom, bárcsak megállna az idő! Olyan nyugalmat érezek, mint amikor megszületett az első  fiam, és tudtam, hogy egészséges. A levegőben Lilláékkal „találkozunk”, látom az arcán, hogy nem ez az utolsó ugrása.


Néhány perc múlva tisztán kirajzolódik az egész repülőtér. Látom a fiaimat, ahogy fejüket hátraszegve várják, hogy végre földet érjek. Lábaimat előre emelem, és lágyan leereszkedünk a fűbe. Lillával és Gabival szinte egyszerre érünk földet, amint kiszabadulunk a hevederekből megöleljük egymást, egyfajta összetartozás-jelzéseként, hiszen mi már tudjuk, hogy mit jelent a felhők felett, a mennyországban repülni...


Szívem még mindig a torkomban dobog, mégis legszívesebben a következő géppel újra felszállnék. Már értem őket, már nem kell magyarázni, hogy miért teszik sokan pénzé mindenüket, cserébe a zuhanás mámorító élményéért. Már értem, hogy a szabadon szárnyalás miért nem lehet csupán a madarak kiváltsága.

Képek az eseményről